Nem mindig lehet örülni sem...
Az élet ciklikusan halad. Jönnek életünkben a kihívások, nem kell kérnünk őket., maguktól jönnek. Tesszük a dolgunk, megtorpanunk, sírunk és/vagy örülünk. Talán jön kudarc. Ránézünk a történetre közelebbről, látjuk, hogy nem ment, vádaskodunk, okulunk. Sokan itt meg is álltak, beleragadnak.
A tudatos ember viszont már magába néz, nem vádaskodik tovább, megáll, nézegeti, hol rontotta el, és javít. Aztán mikor kijavította jobb osztályzatra, élete egy területe egyenesebe áll, és pihenhet egy kicsit. Örül, és élvezi a gyümölcsét. Élvezi, hogy anyagi síkon is megnyilvánul munkája gyümölcse. Majd jön egy újabb kihívás, és lehet, hogy a sokadik leckét már könnyebben megoldja. Miért könnyebb? Azért, mert rájött, hogy hova kellett még több szeretetet tennie; a szeretet egy minőségét. A tanulás maga nagyon egyszerű ám, annyira egyszerű, hogy ha azt az ember tudná, miközben tanulásban van, és fejbe koppintanák, már mindenki boldog lenne a Földön. Csupa egyszerű dolgokat tanulunk.. a probléma ott kezdődik, hogy nem látunk rá, mi a fene a probléma. A spirituális út lényege megtanulni látni, és tapasztalatba átvinni a látottakat, és nem a 'spirituális' szótól félni, mint ahogy sokan teszik.
Egyszer egy VILLÁM formával közölték velem, hogy az ember hogy ugorja meg a saját tudatossági szintjeit. Sokan le is írták ezeket a szinteket könyvekbe. Jó ez, amíg az ember szintez, hiszen az egó viszonyít. Kicsit halad, tanul egy kis bátorságot, nyitottságot, tapintatot, önbecsülést stb, próbálja, nem megy, csak nem megy, majd egyszer mikor már általában nagyon muszáj, mert az élet kényszeríti, lépett egyet, és huppsz, már meg is tanulta. Rájön, hogy 1 jó döntés volt, ami elválasztotta őt az újtól. Halad tovább. Jé, ez milyen egyszerű, hiszen csak féltem, te jó ég! Vége egy karmának. Hopp, karma az valami, de felismerem, és kiléphetek belőle. De jó! Bocsánat azért, aki egykor voltam, inkább megyek tovább. :-)
No már most; onnan a VILLÁM alakzat, hogy ha nem topognánk, hanem egyből tudnánk, hova kell szeretet, akkor nem lenne cikázás, csak felfelé volna. Mert olyanok vagyunk, mint a járni tanuló gyerek, egyre jobban és jobban megy, egyre könnyebb és könnyebb. Kicsit visszaesünk, leülünk a földre, majd újra nekimegyünk. Tapasztalunk, és ha az ember tényleg tudatos, érzi, hogy ezen a területen még nincs minden rendben. Ide még kell valami pici energia, no most tökéletes. Kis idő, és a régi minta eltűnt, elfelejtjük. Nem kell félnem tovább, megtanultam. Érzem, hogy könnyed minden. Jajj, lehet könnyebben is megtanulhattam volna? Igen. No, máskor figyelni fogok, hogy megkönnyítsem a helyzetem, és ne álljak oda a saját utamba azzal, hogy okolok bárkit is, vagy ragaszkodom helyzetekhez például. Hamarabb engedem majd az újat, igen. Köszönöm, hogy tükröt mutattál, rámutattál, mit kellett tanulnom, és huppsz, megyek tovább. Igen, vidd a tükröd a fenébe... :-) Újabb tágulás, önmeghaladás jön. Szépen lassan a tudatosság egyre szebb ívű lesz, egyre magasabb, egyre tisztább, egyre több örömet tartogat biza az élet. Átveszi a szerepét a gondviselésbe vetett bizalom. No ettől szoktak az emberek megrémülni, az meg mi? Hogy bízzak valamibe, amit nem látok? Hát hogy? Egyszerűen. Ez is egyszerű. Hiszen ha a minden meg tud valósulni, amit el tudok képzelni, akkor csak hinnem kell és látnom, hogy az az enyém. Ilyenkor lesz támogatásom, hisz jönnek az univerzum törvényei. Nem félek, mert ők léteznek. Ezután megtenni ezt - azt; amit tenni kell fizikálisan egy célért, az is olyan pici dolog arányában... általában a nekifeszülés, ellenállás, meg nem engedés a nagyobb. Tudatalatti akadályok, igen, azok lehetnek.
A tanulásban bizony nem ér mindig fülig a szánk, és ez így van jól. A korlátozó érzéseket ki szükséges árasztani, a felgyülemlett stressz tanulás közben azért akad. Kocogunk, tornázunk, kiabálunk, kivezetjük a testből: tegyük ki magunkból valahogy, ez a lényeg. Igen, a tanulás nem mindig könnyű, de egy idő után bizony azt tapasztalom, sokkal könnyebb; mert az ember megérti az élet , a tanulás ciklikusságát. Éli és érti. Meglátja, hogy mennyire ő rajta múlik minden. Ahol zártságot érez, nyitottságot látni, ahol félelemet lát, félelem nélkülivé lenni, ahol nem szabad az ember, szabaddá válni, sorolhatnám.
Mennyire nem számít, mit mondanak a politikában, mennyire nem fontos, mivel riogatják az embert. Egy számít; mennyi szeretetet tettél bele magadba, másokba, másokért. Csak ez számít. De ezt te is tudod. Élni kell ezt a gondolatot. Ez a lényeg. A lét öröme pedig megszületik.
Ezek jöttek most.
Szeretettel, Ollé Ágnes